Még soha, amióta Vendel bölcsibe jár nem volt olyan nehéz reggel elválnom tőle, mint ma. Egész nap csak arra tudtam gondolni, vajon most épp mit csinálhat, csak kóvályogtam, úgy kellett kényszerítenem magam, hogy elvégezzem a feladataimat (ezt azzal a mottóval sikerült, hogy ha már bölcsiben van, ne legyen hiába).
Azért vannak jelek, hogy őt is megviseli a bölcsi ügy. Amikor együtt vagyunk, nagyon sokat bújik hozzám, egyfolytában azt hallom: Anya, hozzád akarok jönni (sajnos éjszaka is többet ébred), és amikor meglát a bölcsiben rohan hozzám hatalmas örömmel és szorosan átölel. Ez persze jó érzés, de közben elszorul a szívem, ha arra gondolok mennyire hiányozhattam neki. És mondogatja is sokszor: Anya, úgy hiányoztál!
Hát nekem is hiányzik egész nap. Nagyon.
Néha azt érzem, korai még az elválás, annak ellenére, hogy ha megkérdezik tőle szeret-e bölcsibe járni, mindig azt mondja, igen. Mégis, olyan rossz, hogy nem tudom, mit csinál egész délelőtt.
Mindez azért nem jelenti azt, hogy az estéink teljesen idillikusak lennének. Sajnos kilenc előtt nem nagyon kerül ágyba, magam sem tudom pontosan hol húzzuk így el az időt, mert 6-kor vacsorázunk, és nem is fürdik csak zuhanyozik. Persze mi is kissé hosszúra hagytuk az altatási prcedúrát: könyvből olvasás, gyertyagyújtás, ima, fejből mesél anya, fejből mesél apa (nemritkán mindketten egy este), éneklés, és mostanában ezek után még egyszer hozzám akar bújni és csak ezután megy az ágyba. Mindez nem volt probléma, amíg nem kellett fél 7-kor kelni. De most kell. Így muzsáj lesz előbbrehoznunk a lefekvést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése