Ez a Saci, ez olyan lány, hogy folyton csak mosolyog (fényképet persze még nem sikerült készíteni róla). És még olyan is, aki nem szereti a sötétet. Amikor altatni próbálom, és egy világos helyiségből megyek egy sötétbe, akkor rögtön elkezd sírni, ha visszamegyünk a világosba, akkor abbahagyja. Meg olyan lány, aki szeret meztelen popóval lenni. A legbiztosabb módszer a megnyugtatására, hogy átpelenkázom. Bármennyire sír is, amint lekerül róla a koszos pelenka, abbahagyja, és elkezd mosolyogni. Még akkor is, ha nagyon éhes. A baj csak az, hogy ha ráadom az új pelust, újra elkezd sírni.
Nagyon sokat változott ebben a két hónapban. Egészen más már, mint újszülött korában. Nem tudom miért, de valahogy mindig azt szeretném, hogy a gyerekeim ne változzanak, mindig az aktuális énjüket gondolom tökéletesnek. Aztán eltelik egy kis idő, egészen mások lesznek, és én újra beleszeretek az új énjükbe. Sacival is így vagyok, újszülöttnek is a világ legszebb lényének láttam (két másik legszebb mellett természetesen), de most, amikor jóllakottságában csak úgy bombáz a mosolyaival, hát megint úgy érzem, a világ legjobb dolga, ha az embernek kéthónapos kisbabája van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése